2014. november 2., vasárnap

A dzsungel könyve - Második rész

A kulcs

Haladva befelé az alagútban, rettentő kínző szag csapta meg az orromat. Talán ilyet még sosem éreztem. - Fogd be az orrod barom, ez rohadt szar lesz - mondta a Sebhelyes. Körülbelül tíz métert tettünk meg, míg elértünk egy elágazáshoz. A falon furcsábbnál furcsább rajzok, egy ismeretlen nyelv írásai és strigulák sokasága. A szokatlan az egészben az volt, hogy a beltérben kiépített világítás volt. Sebhelyes felém fordult és magyarázott. Miért nem hallom, hogy mit mond? Ekkor jöttem rá, hogy egy olyan helyen állunk, ami egy 100%-os hangszigetelt szobának felel meg. Nem voltak körülöttünk felületek amik visszavernék a hangot, valami különös módon a levegő nem továbbította a rezgéseket és néma csönd ült a fülembe. Még mindig csak próbáltam szájról olvasni, ami nem ment tökéletesen. A Sebhelyes elővette cigarettás dobozát, kivette belőle a maradék négy szál bagót, odaadta nekem majd a dobozt széthajtogatta. Valamire rájött ami az ábrákon van, és ami a cigisdobozára volt írva. A megtörhetetlennek tűnő férfi zavart lett, teste remegni kezdett. Felém hajolt, és odasúgta. - Nagyon nagy gázban vagyunk, vagy visszafordulunk és agyonlövetjük magunkat, vagy leszünk oly bátrak - igaz majdnem összeszarom magamat meg behugyozok -, hogy nekivágunk. Nincs döntésünk, halálra vagyunk ítélve. Elmém ekkor döbbent rá szavainak súlyára, testemet átjárta a forró vér, végtagjaim elgémberedtek és a szívemet nyomban ki tudtam volna köpni a torkomból. Kis gondolkodás után számat csak remegő hang hagyta el: M..m.. menjünk. Tűnődtünk mind a ketten melyik irányba induljunk el. Próbáltam értelmezni én is a rajzokat, de nem jöttem rá jelentésükre. Fel volt rajzolva a naprendszerünk, egy különös kinézetű alak (nem hinném, hogy Jézus), egy fekete kocka és egy szív, melyet minden irányból nyilak záporozzák. Majd minden összebeszélés nélkül balra mutattunk. Hiba volt. Megérzésemre - így utólag visszagondolva nagyon is cserben hagyott - hallgatva, reméltem, hogy nem lesz nagy baj. Elindultunk lassan, de belerugtam egy ládába. Hangja nem volt a Sebhelyes tovább is ment, mire megfogtam a vállát. Kinyitottam a ládát, fegyverek voltak benne, egy darab kő, és valamilyen pergament féle. Na meg egy lábszár csont. A fegyvert, a papírt magunkhoz ragadtuk, csőre töltve készen álltunk. Lábaink remegtek, óvatosan mentünk mikor egy magas pukkanásra lettem figyelmes. Kérdezem hallottad te is? - Hallottam, válaszolta. Kikerültünk a hangmentességből. Megkérdeztem mi az ami a falon volt. - Sokat most nem tudok elárulni, de összeraktam a képet. Ez nem csak egy sima összeesküvés-elmélet, hanem ez annál több. Nem csak a kormánynak van hozzá köze, hanem mindennek. Ha ezt sikerül megoldani akkor rá fogunk jönni az élet valódi értelmére. Feltettem neki a kérdést: A követ nem kellett volna elhozunkn? - Nem, nincs jelentősége. Az csak az öngyilkosságra való, hogy ne szenvedj. Szörnyen éreztem magam. Miért pont én vagyok az, aki ezzel a figurával van most itt? Nem is tudtam mit tegyek. Imádkozzak? Jobb ember leszek, csak jussak ki innen élve? Ébredjek fel álmomból? Nem tehetek semmit. Most vettem észre magamon, hogy depresszió közeli élményem van, a halál lebeg a szemeim előtt, és ki tudja, hogy ez a küldetés - vagy mi a szar - nem-e az örök kárhozottság tüzére taszít minket. Megkínált egy cigivel a Sebhelyes, rá is gyújtottam. Némán pöfékelve vártunk, míg egyszer csak ordítás hallatszott. Ő eldobta a bagót és elindult. Vettem a bátorságot és elindultam én is.