Puszta véletlen?

"A konvoj a közelben lévő kicsiny falu felé haladt, ahol a már régóta táborozó amerikai csapatok a helyreállítási munkálatokat végezték. A rádiót hallgattuk, melyből áradott érezhetően a feszültség, nehogy valamilyen tálib merénylet áldozata legyen a szakasz. Az út jobb oldalán hatalmas kőfal húzódott, ami egyfajta biztonságot jelentett számunkra az esetleges kelet felől érkező támadások ellen. A bal oldalon, a lejtő aljából növekedett ki a puszta hatalmas és kopár látványa. A konvoj megállt, de ekkor már a katonák a gépkarabélyokat csőre töltötték. Szívdobbanás volt a leghangosabb hang, amit az akkori másodpercekben hallottam. Nem voltam megbizonyosodva a tényekről, hogy egy barikádba ütköztünk vagy esetlegesen csak állj!-t parancsoltak az osztagnak. A rádió elnémult. Szokatlan zavar látszott mindenki arcán, egyből kizártam azt, hogy meg kellett volna állnunk parancsra. Az egyik magasabb beosztású tiszt kiabálás hallatszott előröl: "Ezt látnotok kell, ezt muszáj látnotok!" Riporterhez híven heves szívveréssel próbáltam meg kiugrani a kocsiból, hogy egyből lencsevégre kapjam az eseményeket. A kocsi végén tartózkodó néger katona vetett véget villámtámadásomnak. "Először mi, aztán majd maga!... A biztonsága érdekébe." Teljesen megértem ezt a fajta reakciót, lehet az ő helyében én is ezt csináltam volna amit ő tett. Sőt, biztos is. Miután kiszállt mindenki a járművekből, furcsa nyomás lett úrrá a testemen és pillanatok alatt kimerültnek éreztem magam. Mikor kiszálltam megpillantottam a következőt. Úgy megközelítőleg egy kilométerre lehetett az a belül égető fénnyel égő, kívülről por és hamufelhőnek tűnő köd által körülvett objektum, vagy lehet éppen nem is objektum volt, hanem az a jelenség. Az egészben a legszembetűnőbb volt, hogy gömb alakja volt. A katonák közül mindenki fáradtságra panaszkodott és mintha teher nehezedett volna rájuk, nehezen tudtak állni. A fényjelenség szüntelen jelen volt, míg egy irtó magas pukkanás hallatszott, amivel a gömb eltűnt és megszűnt a furcsa érzés, ami a tehert és a fáradtságot okozta. A katonák öröm éljenzéssel és tapsolással ünnepeltek, mivel egy bombázó akció sikerességét vélték felfedezni ebben a pár percben. Igen ám, csak amikor a konvoj indult volna tovább, mindegyik gépjármű tankja ürességet jelzett és a gyújtásra sem reagált semmit a motor. A szakaszvezető rádiója (mivel ő a csapatszállító teherautón ült és a hátsó ablak helyén nem volt üveg) megszólalt: "Bázis hívja SAS13-at, vétel." A szakaszvezető reagált: "Itt SAS13, vettem." Ám ekkor kaptuk a ledöbbentő üzenetet: "SAS13, 3 órája nem válaszolnak, hol az ördögbe vannak? Azonnali visszatérés a bázisra!" A szakaszvezető megnézte az óráját és három órával későbbi időpontot mutatott. Érdekes mód, mindegyik katonának az órája ugyanannyit mutatott másodpercre pontosan, sőt még az enyém is! A bökkenő viszont az volt, hogy egyikőnk órája sem ketyegett."

Egy amerikai dokumentumfilmet forgató stáb kamerása számolt be erről az eseményről, amely Pakisztán nyugati részén Dagari-tól nem messze történt. A kérdezősködések után kiderült, hogy a térségben semmilyen fajta gyakorlatot, sem akciót nem hajtottak végre.